Csodagyerekek

Gondoljanak a kis Mozartra! Négyévesen felmászott a zongoraszékre, és megkomponálta első hangversenydarabját. Nos, Hodek Dávid és Martincsák Kata hasonlóan ritka tehetségek, csak őket a szüleik nem viszik körbe Európában, csodagyerekként. Szerencsére! De azért nekünk szívesen elbüszkélkedtek gyermekeik tudásával…

Ülök egy kassai koncertteremben csukott szemmel, és dzsessz sztenderdeket hallgatok. A zene magával ragadó, sodró lendületű, aztán jön egy briliáns dobszóló. Hallgatom, és arra gondolok, ha nem tudnám, hogy egy kilencéves, komáromi kisfiú veri a bőrt, el sem hinném. Ha kinyitom a szemem, a látvány akkor sem hihetőbb: Hodek Dávid épphogy kilátszik a dobfelszerelés mögül.
– Hogy mióta dobol Dávid? – gondolkodik hangosan a koncert előtt az édesapa, Hodek Szilárd. – Mindig is nagyon érdekelte a zene. Még beszélni sem tudott, de azt már ki tudta fejezni, ha nem tetszett neki egy szám a rádióban. Ennek akkoriban még nem tulajdonítottunk nagyobb jelentőséget, mivel édesapám is tehetséges zenész.
Apuka, a gyerek megint szétvert egy dömpert!

Dávid dobolás iránti szenvedélye édesapja egy videofelvételének köszönhető.

– Az 1998-as budapesti Earth, Wind and Fire koncertről készítettem egy felvételt. Kétéves lehetett Dávid, amikor közösen visszanéztük. Annyira megtetszett a gyereknek, hogy onnantól fogva nem lehetett mást nézni a tévében, csak ezt. Még a nagymamájához is csak úgy volt hajlandó elmenni, ha vittük a videót. A nagymama egy idő után ultimátumot adott: Dávid jöhet, a videó nem!

Innentől fogva minden játék, minden tárgy dobbá vált a kisfiú kezében. Egy alkalommal az óvónő figyelmeztette a szülőket: valami baj lehet Dávidkával, mert már több dömpert is felfordított, és addig püfölte, amíg hagyták.

– Azt hiszem, akkor értettük meg, hogy többről van szó, mint egyszerű szenvedélyről – meséli nevetve az édesanya, Andrea.

– Megkérdeztük Dávidot, lenne-e kedve zenélni. Igent mondott, így ismerős zenészekkel már négyévesen fellépett egy komáromi koncerten. Ezzel el is dőlt minden. Innentől már nemcsak az állandó otthoni dobolással kellett számolnia a családnak, de a zenész életmód költségeivel is. Persze tudom, kereshetnénk pénzt a fellépésekkel, Dávid szerepeltetésével, de óvni szeretnénk attól, hogy csodagyerekként kezeljék! Néha egy-egy koncert belefér, de nem akarjuk, hogy csak erről szóljon az élete.

Közben a koncert is megy tovább, Bolyki Balázs, a világhírű magyar dzsesszénekes lép a színpadra. Dob és ének felelgetős játékba kezd. Miután lejön a színpadról, Bolyki csillogó szemmel mesél a kis zseniről.

– Különleges élmény vele állni a színpadon. Dávid megmutatta az egyik fiamnak, hogyan verje a ritmust: „Ezt üsd: papa-mama-papa-mama” Semmi tá vagy titi. Attól zseni a fiú, hogy ösztönösen érzi a zenét, most már csak arra kell vigyázni, hogy amikor tanulja a dobolást, ne felejtse el az ösztönösséget, hanem azt tanulja meg, amit már tud.

A koncert után végre Dávidnak is van ideje egy beszélgetésre. Egyáltalán nem fáradt, feltöltötte a zene. Rögtön azt kérdem, honnan tudja, mit játsszon, holott alig ismeri a kottát.

– Tudom! – hangzik a válasz, olyan hangsúllyal, amiből kiderül, Dávid el sem tudja képzelni, hogy milyen lehet, ha valaki nem érzi, melyik dobot vagy cintányért mikor kell megütni. – Ha néha mellényúlok, azt is meghallom. Dobos leszek – biztosít még jövőbeli terveiről a koncert sztárja, és látom rajta, részéről ezzel a dobolás kérdéskört ki is merítettük. Ehelyett inkább arról beszélgetünk, nem is sejti, mi ez a felhajtás körülötte. – Rajzolni szeretek, meg focizni. És az iskolát is szeretem, mert ott vannak a barátaim. A matek a kedvencem – teszi még hozzá. Kicsit még csevegünk, csupa kilencéveseket érdeklő témáról, aztán indulnia kell haza, mert holnap újabb fellépés vár rá, és az iskolába is be kell mennie néha. Miután elbúcsúztunk a családtól, Bolyki Balázs elmesél még egy történetet. Ő egyszer addig faggatta Dávidot arról, mit gondol, miért különleges, amíg kibökte a választ: „Hát, mert szépen rajzolok!”

Kata és a varázsceruza

“Megláttam a dobost a koncerten,
és tudtam, én is ezt akarom csinálni”
Kis ház, kis kert, kiskapu. Igazi „napsugárlányhoz” illő környezet. Itt lakik Martincsák Kata, akiről a szomszéd néni úgy tartja, az ő színeiben fürdik az egész világ. Kata ugyanis reggeltől estig rajzol. Még csak kilencéves, de már égen-földön minden pályázatot megnyert. Alig ülünk le a konyhában, az édesanyja, Máray Eszter, mutogatni kezdi az e heti díjátadásokra szóló meghívókat. A hűtőszekrény oldalán mágnessel odarögzítve a Janikovszky Éva-meseíróversenyé, ezzel a másikkal pedig, nézzem csak meg, a budapesti Fazekas Mihály Gimnázium vizuális vetélkedőjének döntőjére hivatalosak. De rajzolt már Kata dinoszauruszt a Természettudományi Múzeum számára, Slágerangyalt a rádiónak, Rumini egeret az azonos című meseregényhez. Bármit hall, olvas vagy lát, azonnal beindítja a fantáziáját…

Az allergiás gyerekek szinte mindig tehetségesek!

Kata csendben ül, és mosolyogva figyeli, amint az édesanyja áradozik róla. Aztán elunja, és előkapja a rajzeszközeit. Villámgyorsan felskicceli a körvonalakat, majd egy fura, vastag, ő úgy mondja, zsírkréta-ceruzával színezni kezd. A képen egy rózsaszín lány alakja bontakozik ki, amint félrehajtott fejjel, érdeklődő tekintettel néz. Kata végül fekete filccel alákanyarintja: „Lila néninek”. Hiszen ez én vagyok! Meglepetésemet látva a kislány felbátorodik, és bevezet a szobájába. Faltól falig rajzok, az íróasztalon egy apró pávaszobor.

Ez mindig itt tollászkodik, nagyon szeretem. Iránból küldték, ő volt az első díj egy nemzetközi rajzversenyen – kommentálja Kata a látottakat.

– Mire kell neked ez a sok pályázat? – kérdezem tőle. Elgondolkodik, aztán rávágja: – Mert akkor megint van min törni a fejemet. Megbeszélem anyával, és kezdhetjük!

– Ez nem egyszerűen csak kihívás számára – szólal meg Eszter a hátunk mögött. – Sokkal több annál. Terápia. Kata kiskorában nagyon beteg volt. Másfél évesen egy Krupp-rohammal kórházba került, és gyakorlatilag négy évig ki sem jött onnan. Túl van egy tüdőműtéten és sok-sok szenvedésen. Egy ideig allergiás volt a bőre, és szinte egész nap elkeseredetten vakarózott. A doktor nénije a svábhegyi szanatóriumban a karjában cipelte éjszakánként, hogy megnyugtassa. Dr. Zsigmond Györgyinek hívják, rengeteget köszönhetünk neki. Ő volt az, aki folyton biztatott bennünket: „meglátják, az ilyen allergiás gyerekek szinte mindig nagyon tehetségesek valamiben!” Hát ez lett a rajz. Az első siker a Varázsceruza című, operaházi rajzpályázaton ért bennünket. Attól kezdve Kata rohamosan gyógyulni kezdett, és én mindent megteszek, hogy alkotásra ösztönözzem. Múltkor például megnéztük a Holdbéli csónakos című mesejátékot, és megépítettük a díszletet cipős dobozokból. Nagyon jól szórakoztunk!

Van neked kutyád?- Azt még nem is mondtad, mi mindent nyertem már! – kiabál közbe Kata. – Biciklit, vidámpark-belépőt, egyszer még egy nyaralást is!

Aztán egy váratlan fordulattal nekem szegezi a kérdést:

– Van-e neked kutyád?

Szerencsére van, és mivel látom, hogy a kislányt ez mennyire érdekli, elmesélem, mennyire szomorú, amikor reggelenként eljövök hazulról. Katát megérinti a történet, és azonnal munkához lát. Néhány mozdulattal lefesti a magára hagyott, könnyező uszkárt. Ezt meg fogja mutatni az osztályfőnökének, Vida Bélánénak is, aki a rajzszakkört vezeti, ígéri…

Lassan indulnom kellene, de nehéz elszakadnom ettől a mesevilágtól. Eszter teát főz, a kislányok – Kata és a húga – vaníliás kiflit majszolnak, a levegő tele gyerekkacagással. Vár a kiskutyám, mondom Katának. Ez hat. A kislány még utoljára körülöleli a derekamat, így búcsúzik. Csodagyerek lenne? Azt nem tudom. De egy biztos: végtelen empátia és csodálatos képzelőerő szunnyad benne. Alighanem még hallani fogunk róla.

Hogyan bánjunk a tehetséges gyerekekkel?

– Fontos tudni, hogy ha egy gyerek valamilyen területen kiemelkedően tehetségesnek bizonyul – legyen az zene, matematika vagy akár a rajz -, akkor más területeken a legtöbbször gyengébben teljesít. Ezt el kell fogadni szülőnek, pedagógusnak egyaránt – szögezi le Muhi Mária pszichológus, családterapeuta. – Nem lehet valamiből kimagasló eredményt elérni, és mellette még minden más tantárgyban is jól megfelelni. A tehetségnek ára van. Lehet, hogy ez éppen a szociális kapcsolatok hiányában mutatkozik majd meg. A pedagógus felelőssége, hogy az ilyen diákkal személyre szabottan foglalkozzon. Sajnos, a magyar iskolarendszer hagyományosan nivellál, nehezen kezeli a nyilvánvaló kreativitást. Ezeknek a gyerekeknek pedig nagyon átgondolt lelki támogatásra, és kitartó fejlesztésre van szükségük. A sikert kizárólag a szorgalom hozza meg. Ebben segíthet egy agilisan menedzselő szülő. De nagyon figyelnie kell arra, hogy csak addig motiváljon, ameddig a gyereke ezt igényli! Ha a gyereknek már nincs szüksége támogatásra, a szülőnek azonnal a háttérbe kell húzódnia. Ez a legnehezebb. Érdemes időnként egy kívülállóhoz fordulni, aki objektíven ítéli meg a helyzetet. Nincs annál tragikusabb, mint amikor egy ilyen folyamat kudarcba fullad.

Forrás: http://www.nlcafe.hu/noklapja/20080521/csodagyerekek/